Signore Ferrari a maranellói gyárban lévő irodájában ült. Kényelmes, bőr karosszékéből nézegette az asztalán heverő papírokat. Mögötte a falon hatalmas, ugró fekete lovat sárga pajzson, piros alapon ábrázoló zászló lógott. Előtte láthatóan egyre jobban izguló, szemüveges fiatalember állt. Enzo még egyszer gyorsan átlapozta a papírokat. Tervek voltak, egy új, középmotoros versenyautó tervei.
- Giovanni, ide figyelj! - kezdte az Öreg (Nyilván olaszul mondta, amit talán reprodukálni is tudnék, ha nem a Duolingo-féle, háromnegyedrészt elvégzett nyelvtanfolyamon szerzett tudásomra kellene támaszkodnom). - Láttad már a logónkat? - kérdezte. Váratlanul gyorsan felállt a székből, pedig nem volt már fiatal. A falon lévő Ferrari-logóra mutatott.
- Láttad már ezt? - kérdezte újra, kicsit ingerültebben.
- I-igen, uram - válaszolta Giovanni nem túl határozottan.
- Akkor bizonyára meg tudod nekem mondani, hogy mit ábrázol ez a logó - kérdezett kijelentéssel Enzo.
- Egy lovat? - válaszolta tétován a fiatalember.
- Úgy van! Egy rohadt lovat! - ordította Ferrari. - Láttál már lovat, Giovanni?
- I-igen, uram - felelte elcsukló hangon Giovanni.
- És olyan lovat láttál-e már, ami tolja a kocsit, és nem húzza? - kérdezte még dühösebben az Öreg.
- Nem, uram.
- Akkor miért akarod, hogy mi gyártsunk ilyen lovat, Giovanni? - Enzo hallhatóan kissé lehiggadt.
- Uram, így hatékonyabbak lehetünk a versenyeken, a konkurencia is mind középmotoros autót használ...
- Leszarom a konkurenciát! - vágott közbe Ferrari újra idegesen. - Szerinted a pénzért csinálom? Vagy majd másolni fogom az ő módszereiket? Amíg én élek, addig ebből a gyárból csak első motoros autó gurul ki! Megértetted?

Jó pár évtizeddel később John Elkann, a Fiat-csoport vezetője floridai házában feküdt a kanapén, és a Formula-1-et nézte. Délelőtt 11 óra körül járt az idő, éppen leintették a 2020-as belga nagydíjat. A Ferrari autói a 13-14. helyen értek be, lemaradva ezzel nem csak a dobogóról, de a pontszerző helyekről is. Hirtelen megszólalt Elkann telefonja. Egy ismeretlen olasz szám hívta. Felvette.
- Halló - szólt bele.
- Jó napot, uram! Giovanni vagyok, a Ferraritól - mondta a hívó.
- Giovanni, láttad az F1-es futamot? - kérdezte Elkann.
- Igen, uram, nagyon sajnálom, hogy... - kezdte az olasz, de John közbevágott.
- Ne sajnálj semmit. Mondtam, hogy ez lesz. Kimivel egyébként kezdhetnénk valamit. Na mindegy. Ezért hívtál?
- Őőő, nem, uram - válaszolt Giovanni. - Megérkezett az elemző osztálytól az eredmény. Szerintük a GTC4 Lussót nem kellene tovább gyártani, uram.
- Miért pont azt? - kérdezte kicsit meglepődve Elkann.
- Azt mondják, a SUV mellett nem lesz létjogosultsága. Kielemezték a többi gyártó eladásait, a Formula-1-es csapat bevételeit, ez alapján mondják ezt - válaszolt szomorúan Giovanni. Apja, aki még Enzo Ferrari mellett dolgozott, gyakran mesélt az Öreg furcsa szokásairól, hóbortjairól és a versenyzés és úgy en bloc az autózás iránti tiszta szeretetéről. Sokszor érezte, hogy szívesebben élt volna abban az időben.
Elkann elgondolkodott. Nem erre számított. Azt hitte, hogy majd az egyik kisebb modellt kell kivonniuk a piacról, de hogy pont a GTC4 Lussót... Neki is állt egy a garázsában, ha olyan kedve volt, néha elő is vette.
- Mit mondjak nekik, uram? - kérdezte hirtelen Giovanni. - Ha az áldását adja rá, akkor megtesszük a bejelentést.
- Legyen - mondta lemondó hangsúllyal John. - Ég veled, Lusso.