Az észak-koreai autógyártás dicsőséges története

És az autók helyzete Észak-Koreában

Észak-Korea több szempontból is érdekes ország. Elszeparáltsága, a világ többi országától nagyban különböző politikai berendezkedése, különc, hatalommániás vezetője mind-mind szinte már egzotikussá teszik az európai emberek számára. A legtöbb Észak-Koreáról szóló tartalomban felmerülnek társadalmi kérdések is, most azonban sokkal kevésbé komoly téma miatt vagyunk itt. Azért vagyunk itt, hogy az észak-koreai autógyártás csodáiról elmélkedjünk, hát tessék.

Elsősorban: nem véletlenül nem hallottál még az autógyártás észak-koreai csúcstechnológiáiról, hanem azért, mert nem nagyon vannak. Ha valamennyi információ át is jut a szigorúan őrzött határon, az is nagyon homályos. Az biztos, hogy világszinten elhanyagolható mennyiségű autót állítanak elő, jóindulattal évi 40-50000 db-os gyártókapacitással is csak maximum 400-500 db-ot. Felmerül a kérdés, hogy mégis ki? Természetesen nem mindenféle kapitalista ország profitorientált multijai, hanem rendes, saját állami tulajdonban lévő vállalatok. Öt jelentős („jelentős”) járműgyártó található Észak-Koreában, az első a Sungri Motor Plant (Sungri motorüzem). Ők mindenféle autót gyártanak, városi járműveket, terepjárókat, kisteherautókat, ezek természetesen mind orosz vagy kínai autók másolatai (amelyek többsége már önmagában is másolat). A második a jelenleg piacvezető (nem mintha nagyon igyekezniük kellett volna) Pyeonghwa Motors, egyedül nekik van engedélyük használtautó-eladásra. A harmadik a Pyongyang Auto Works, ami terepjárókat és egyéb haszongépjárműveket gyárt a szovjet GAZ 69 alapján. A negyedik a Chongjin buszgyártó, az utolsó pedig a Pyongyang trolibuszgyártó, ezen utóbbiak terméke elég könnyen meghatározható.

 

Az öt vállalat közül a legérdekesebb és autós szempontból a legfontosabb a Pyeonghwa Motors. A cég 2000-ben alakult, mégpedig Dél-Koreában, neve azt jelenti, hogy béke. Miután rejtélyes módon áttelepült északra, három almárkát alakítottak ki a neve alatt, a Hwiparamot, a Bbeokgugit és a Zunmát. Hwiparam néven három modellt dobtak „piacra”, ezek nevei kreatív módon I, II és III. Az I gyakorlatilag a nálunk Fiat Palio néven futott, felejthető szedán (úgy tűnik, a Fiat szeret hasonló hátterű országoknak autót eladni), a II és a III pedig a kínai Brilliance egy-egy modelljének rebadge-elt változatai. A Bbeokgugi szintén hasonlóan bonyolult nómenklatúrát alkalmazott, az 1 náluk egy Fiat Doblót takar, a többi (2, 3, 4) pedig Shuguang modelleket, amik meg Ssangyong másolatok. Kezdünk belejönni? Végezetül a Zunma, ami csak egy autót takar, valójában egy Ssangyong Chairman, ami a burkolat alatt egy W210-es E-osztály (elsüthetném rosszmájúan, hogy nem csoda, hogy új burkolat kellett rá).

 

Térjünk rá az észak-koreai autózás helyzetére. Az egész dolog, akárcsak nálunk, jogosítványszerzéssel kezdődik. Néhány általános iskola már meglepően alacsony kortól hozzáférést ad az autókhoz, főként szerelés céljából. Autóvezetői engedélyt kétféleképp lehet szerezni, vagy a katonai szolgálat alatt, vagy néhány egyetemen tanulva. Mivel az egyetemek városokban, főként Phenjanban vannak, már ez is limitálja a jogosítványok számát, illetve az emberek nem gondolják, hogy igazán szükségük van rá, mert valószínűleg soha nem lesz autójuk, hiszen nagyon drága az üzemanyag, ez az egyik oka az autóhiánynak. Az Amerikai Egyesült Államokban 1000 emberre kb. 850 autó jut, Magyarországon 350-400, Észak-Koreában pedig 11. Ha megnézünk egy-két képet vagy videót a városok utcáiról, láthatjuk, hogy gyakorlatilag nincsenek autók, az emberek busszal járnak, esetleg trolival. Az egyetlen autó, ami már szinte gyakran szembejön, a taxi; ezek kínai BYD F3-asok (BYD – Build Your Dreams :D).

 

Surányi Endre „Rákosi garázsmestere voltam” című könyvében olvasható, hogy az elvtárspajtás is Zisznek álcázott, tizenkéthengeres Cadillac-kel, vagy Pobjeda karosszériába rejtett V8-as, páncélozott Lincolnnal járt. Sejthető tehát, hogy az észak-koreai vezetőség sem szerénykedik ilyen téren. A különbség csupán annyi, hogy meg sem próbálják álcázni járműveiket, hiszen – gondolják ők – úgysem juthat ki rólunk fénykép az országból, vagy legalábbis a saját népükhöz biztosan nem. Kim Dzsongun egyébként nagy autórajongó hírében áll, számtalan Mercedese van (melyek nagy részét apjától örökölte), de látták már Audi R8-ban és Rolls-Royce-ban is. A páncélozott S600 Pullman a kedvence, nemzetközi találkozókra is ezzel jár. Nemrég kérdőre is vonták a Mercedest, hogy hogyan támogathat ilyen rezsimeket azzal, hogy autót ad el a vezetőinek, de ezt kikérték maguknak Stuttgartban, mondván, semmi közük az egészhez. Hogy jutott el mégis az S600 Észak-Koreába? Rejtély. A legérdekesebb azonban még hátravan.
2011-ben meghalt Kim Dzsongil. Az egész ország gyászba borult, a temetést pedig óriási nyilvános eseményként tartották meg. A Nagy Vezető koporsóját egy hatalmas autó tetejére rögzítették, ami nem más volt, mint egy ötödik generációs Lincoln Continental. Gyakorlatilag nincs még egy autó, ami ennél jobban szimbolizálná Amerikát, Észak-Korea ellenségét, a kapitalizmust. Ráadásul nem az egyetlen ilyen jármű volt a menetben, több Continental, Town Car sőt W123-as Merci is felfedezhető a képeken. Miért pont ezeket választották? Hogy nem vette észre senki? Hogyan, mikor jutottak el az országba? Valaki szerint az is látszik, hogy páncélozott Lincolnról van szó, ami még több kérdést vet fel.

 

Most visszaolvasva, nem feltétlenül ez a legizgalmasabb téma a világon. Mégis érdekes, hiszen Észak-Koreáról olvasva megvan az érzése az embernek, hogy ez vajon hogyan történhet meg ebben a világban, és minden ilyen történet kicsit közelebb hozza hozzánk az országot. Na mindegy is, remélem, boldogan állsz fel a képernyő elől, kimész a friss nyári levegőre, és elújságolod az ismerőseidnek, hogy ma is tanultál valamit, majd megosztod velük a bejegyzést (nagyon kösz). További szép napot!

Instagram Facebook